|
2. fejezet
Késő délután volt, amikor a fekete Mercedes beparkolt a Hovendern villa elé. A fekete egyenruhába öltözött soför kiszállt a kocsiból és hátrasietett, hogy kinyissa az ajtót. Kecses lábak spiccelve léptek a gránitköves útra. Pedro, a soför a kezét nyújtotta segítségül, hogy a hölgy kiszálljon az autóból. Hófehér, selyemkesztyűs, művészkéz fonódott a férfi kezére.
- Óhajtja, hogy felvigyem a csomagjait, kisasszony? - kérdezte alázatosan Pedro, meghajolva a fiatal hölgymény előtt.
- Igen Pedro. - válaszolt tömören a hölgy, majd csípőringatva megkerülte az autót és elindult a villa bejárata felé. Dús, vörös hajkoronája vége, mely hatalmas fehér kalapja alól lógott ki, prizmaként verte vissza a nap fényeit, szinte tündökölt. Lépteit halk koppanás követte. Az ajtó engedelmesen kinyílt előtte, hála Brunonak, a házmesternek. Tiszteletét kimutatva egész mélyen meghajolt a fiatal hölgy előtt.
- Senora Lurdes...micsoda meglepetés.. - Bruno hangja szelíd galambként búgott Lurdes fülébe. A nő mért egy megalázó pillantást hatalmas fehér kapalja alól a komornára majd sóhajtott egyet.
- Hát azt vettem észre! - nyafogta sértődötten - Hol van mindenki, hogy nem is fogadják érkezésem!? - folytatta felháborodva, hiszen ahhoz van szokva, hogy érkezésekor mindenki kint szobrozik a villa előtt. Most meg egyedül kellett megtennie az idáig vezető utat. Szörnyű!
Mielőtt Bruno válaszolhatott volna, a gazda érkezett, karjait kitárva, arcán leírhatatlan boldogsággal, és egyenesen Lurdes kisasszony felé tartott.
- Lurdes! Lurdes! Aranyvirágszálam! - örvendezett, majd mellélépett és nagy karjait a lány köré fonta. Kicsit megszeretgette, amit Lurdes egy fancsali mosollyal hálált meg.
- Bácsikám... - mosolygott angyali tettetett kedvességgel az öreg Hovendernre, és szelíden eltolta magától.
- Mikor érkeztél kedveském? - kérdezte tiszta szeretettel a gazda.
- Csak az imént... de.. - csillogó szemeit körbefuttatta a hatalmas előszobán - ... hol vannak a többiek? Vagy tán elfelejtették, hogy ma érkezem?! - kérdezte felháborodva, de a gazda sietett megnyugtatni a gyönyörűséges Lurdest. Kezébe vette Lurdes fehér kesztyűs kezét és kézfejére egy apró csókot nyomott.
- Dehogy felejtették... nem, nem...
- Hát akkor mégis hol vannak? - kérdezte kissé idegesen Lurdes, miközben kelletlenül kihúzta kezeit a nagybácsi szeretgetéséből.
- William és Sophia kint vannak a birtokon. A kis Sophia napról napra okosabb! - lelkendezett az öreg - Már látom, hogy valamikor ő viszi tovább a Hovendern nevet!
~ Álmodj csak, vén bolond! - gondolta Lurdes és peckesen felemelte fejét, mint aki meg sem hallotta ezt az utolsó mondatot.
- És Isabell? - kérdezte egy gonosz vigyor közben.
- Isabell... hajj.. - sóhajtott a gazda.- El sem hinnéd mi ütött abba a lányba! - panaszkodott elkeseredve a gazda.
~ Mit hallok? - nézett reményekkel teletűzdelt pillantással az öregre.
- A városban van.. a templomban... Isten tudja csak, mi ütött abba a lányba. Alig eszik.. alig alszik.. éjjel nappal imádkozik, és... feketében jár, mint aki gyászol valamit.
Lurdes alig bírta megállni, hogy ne nevessen fel hangosan. Hát végre rájött az a kis pondró, hogy teljesen felesleges vele versenyeznie. Az ő szépségével, kifinomultságával nem ér fel semmi sem, és ez az ő nyerő kártyája, amellyel pórázon vezeti a lábai elé boruló férfiakat. És valljuk be, ezt nagyon élvezi. A mának él, minden lehetőséget kihasznál a szórakozásra, ezzel szemben unokatestvére visszahúzódó szűzfazék. Azért megpróbált nagy bánatot erőltetni arcára, és sajnálkozva hallgatni a számára nevetséges híreket.
- Bácsikám.. úgy elfáradtam az utazásban.. - sóhajtotta kissé túlszínlelve - ugye nem bánod ha most lepihenek?
- Persze, persze.. menj csak Lurdes drágaságom... hiszen tudod, hogy nálunk otthon vagy, és addig maradsz ameddig akarsz! - válaszolt kedvesen az öreg Hovendern - éppen a fiam után indultam.. nah akkor megyek is, vacsoránál találkozunk! - köszönt el puszit nyomva a lány arcára.
Lurdes fellélegzett, mikor bácsikája elhagyta a villát. Lehet, hogy ördögien tud színészkedni, de egy idő után az agyára megy az öreg. A villában otthoniasan mozogva elindul a szobájába. Pedro már biztosan felvitte a csomagjait... hajj, ha nem lenne egy semmirekellő soför, talán még ki is kezdene vele. Nem is olyan reménytelen.
A szobájába érkezve valóban megtalálja csomagjait. Hát visszatért... és biztosan ezen a nyáron sem fog unatkozni! Nem, az nem lehet. Ha nincs bonyodalom, hát majd ő csinál magának, de unatkozni nem fog! Kényelmesen elhelyezkedett a bársonyos fotelben, egy kecses mozdulattal az ágyra dobta a hófehér, hamvas kalapját.
Szóval Isabell, a kis álszent, apácának képzeli magát. Már előre tervezgetni kezdte, hogy majd az esti vacsoránál milyen sértő szavakat fog burkoltan a lánynak címezni. Számára biztosan szórakoztató dolog lesz Isabell kisasszony piszkálása, és ha ez neki örömet okoz, akkor miért ne csinálja?
Eközben a városban Isabell kisasszony a tömeggel együtt elhagyta a templomot. A soför, Hans már várt rá. Isabell meghagyta neki, hogy menjen el ebédelni, de aztán jöjjön érte vissza, várja meg, majd indulhatnak vissza a Hovendern birtokra. Fekete ruhája komor árnyként vette körül, és nem engedte, hogy csak egy hajszál is kilógjon aranyszőke hajból. Sietős léptekkel közeledett a kocsihoz, amikor egy férfi hátulról megragadta a karját. Isabell összerezzen a bilincselő érzéstől, és rémülten fordult hátra. Egy fiatalember állt mögött, arcára kedvesség és alázat volt írva. És amint megszólalt, Isabellnek elmúlt minden félelme.
- Ne haragudjon rám senorita! Nem akarom bántani! - és szavait igazolva elengedte a lány karját. Aztán enyhén meghajtotta a fejét a lány előtt, de aztán ismét Isabell szemeibe nézett. Hangja barátságos volt, és tiszteletteljes.
- Ha nem haragszik.. már egy ideje figyeltem magát. Láttam, hogy kocsival érkezett, és hogy soförje is van. Innen gondoltam, hogy ön nem idevalósi. Talán ... talán a híres Hovendern birtokról érkezett...
Isabellt valóban lenyűgözte a fiatalember megfigyelőképessége. Hiába is rejtegette ruháival hovatartozását, ez a férfi mégis rájött, hogy ő előkelő. Mivel a férfi látta, hogy a lány még mindig nem jut szóhoz, ő törte meg a kínos csendet.
- Ezért.. bátorkodtam is idejönni magához.. ugyanis.. festő vagyok, és már régen szerelmes vagyok abba a tájba, amin a híres Hovendern szőlőtövek fekszenek.
A lány kezdett rájönni, milyen óhajjal fordult is hozzá ez a férfi. Most végre kedvesen elmosolyodott.
- Szóval... maga festő? - nyögte ki a számára kissé butának és értetlennek tűnő kérdést, és amint látta, hogy a festő is elmosolyodik a kérdésen, elpirulva elfordította fejét.
- Igen senorita... és engedélyt szeretnék kérni, hogy meglátogassam a birtokot. - mondta ki végre szándékát kissé félve a festő, és reménykedve várta, hogy majd ez a kedves, fiatal hölgy engedélyt adjon rá.
- Én... én nem is tudom... - mondta zavartan a lány és ismét a férfira nézett. Az őszintesége és a kedvessége megnyerte, ígyhát megintcsak elmosolyodott.
- Rendben van... kedves...
- Tiro.. - sietett a kisegítéssel a festő, és arcára boldog mosoly költözött. - Szólítson csak Tironak..
- ..Tiro.. - mondta alig hallhatóan a lány - Látogasson meg bennünket.. holnap?
- Az remek lenne, senortia! - lelkendezett a festő, és Isabell ismét elmosolyodott, tudván, hogy örömet okozott ennek a kedves fiatalembernek.
- Ha megengedi.. most... - azzal pár lépést tett a kocsi felé, jelezvén szándékát, hogy indulni szeretne - és.. szólítson.. Isabellnek..
Tiro a fekete ruhás nő után nézett. Figyelemmel kísérte amint beszáll az autóba, még ha nem is volt szem előtt. A lány arca, olyan tündérinek tetszett előtte, és nem értette, mi az ami a lelkét nyomasztja, miért takarja el fiatalos szépségét a rút, gonosz fekete ruhákkal. De talán.. ráér még megfejteni ennek a kedves hölgynek a titkát. És meg fogja fejteni... bizonyosan.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
