XXVIII. Fuccsba ment próbálkozás
Cho a szobájában ücsörgött, és az ablakon keresztül kémlelte a kinti világot. Reményeit vesztve, és egy férfira várva. Eszébe jutott Tor... aki olyan úriember módjára viselkedett vele, és a doki, aki olyan figyelmes vele. Mikor lesz ennek vége? Mikor fog eszébejutni az élete? Hogy mi történt a balesete előtt?
***
Lora arca megkeményedett. évek óta nyeli már a megaláztatás porát a krancsban. Ki fog szabadulni, és értesíti Tort, arról, hová itték Cho-t. Akárhányszor a kedves Tor-ra gondol, mindig elszorul a szíve. Bár ő lenne olyan szerencsés helyzetben, hogy a férfi rá fiyel fel, és nem Cho-ra. De nem lehet önző, és nm is lesz az. Utolsó erejéig segít majd a lánynak.
Minden maradék erejét összeszedve kimászik az ablakon. Hideg szellő kap ruhájába, és csípi meg arcát. Olyan régen járt már a falakon kívül. Milyen jó érzés is a szabadság! Lassú léptekkel és minden kapaszkodásra alkalmas felületbe belecsimpaszkodva oldalazik le a tetőn. Nem tudja Tort merre találja de bízik abban, hogy a sors majd elébe vezeti.
***
Eközben Harrison megérkezik a kórházba, ahol Cho-t ápolják.
- Jogom van látni őt, hiszen én vagyok a...a... gyámja! - jelenti ki idegesen a férfi a pult mögött álló asszisztensnek.
- Értse meg Uram, hogy amennyiben nem tudja ezt okmányokkal alátámasztani, nem engedhetem be hozzá.
- Az Isten verjen beléd! Ribanc! - futja el a méreg Harrisont.
- Nah de Uram! - méltatlankodik az asszisztens.
- Mi ez a lárma? - kérdezi érdeklődve a távolból érkező fiatal orvos, Kenhon. Amint közelebb ér a pulthoz, felismeri apját, és meghűl benne a vér. Apja a hangirányába fordul, és szintúgy arcára fagy dühe.
- Kenhon... - suttogja maga elé - Te ho....hogy kerülsz... hogy kerülsz ide?
Bizony nem csak Harrisonnak vannak rejtegetni való dolgai, hanem minden embernek. Így Kenhonnak is. Ki gondolta volna, hogy orvos szeretne lenni?
- Egy kórházban vagyunk. - jelenti ki hidegen Kenhon. - Inkább az a kérdés, hogy TE mit csinálsz itt?
- Doktorúr! Kérem.. az Úr Cho Sun-hoz jött. Azt állítja a gyámja... - szól közbe az asszisztens.
- Te kussolj.. - sziszegi fogai között Harrison.
- Igazán? - néz rosszallóan Kenhon az apjára.
Harrison bugyután elmosolyodik.
- Tudod fiam... gyámleányommá fogadtam.. miután az apja.. olyan szomorú körülmények között elhalálozott..
- Ne játszd meg magad apám! - szól Kenhon kissé türelmét vesztve. Mit akarsz még attól a lánytól? Nem ártottál neki, és a családjánakeleget?
Ez a kérdés Harrison szívébe marón égeti egész testét. Hogy kérdezhet ilyet a tulajdon fia??
Szája szélén megremeg a bőr és közelebb lép a fiúhoz.
- Engedd meg, hogy bocsánatomat személyesen kifejezzem a lánynak...
Kenhon az apja arcát fürkészi, mint aki valami rejtett gonoszságot próbál felfedezni, de nem jár sikerrel. Némi gondolkodás után így szól.
- Nem bánom.... de most nem mehetsz be hozzá. Gyere vissza később. Túl sok mindent kellet feldolgoznia az utóbbi években. A rehabilitáció még jónéhány hónapra kihúzódik. Azt sem tudná miért kérsz bocsánatot.
Harrison - tudván hogy így várnia kell azzal, hogy megölje a lányt - mérgesen ökölbe szorítja kezét.
Tehát így nem.... így nem ölheti meg.. hogy bemegy... nyílvánosan.. tisztességesen nem.
Muszáj tervhez folyamodnia.
- Rendben van... - egyezik bele, és köszönés nélkül távozik, míg az a gondolat motoszkál a fejében, hogy Kenhon megint mellére fogja melengetni azt az átkozott kis kurvát.
|