5. fejezet
Ki tudja.. talán Lurdes eddigi élete során csak olyan pojácákkal (elsősorban férfiakra gondolok) akadt össze, akik szabadon engedték, hogy azt tegye, amit csak akar. Bármilyen döntését helyeselték, mert elvakította őket a nő szépsége. Ez magyarázható azzal is, hogy kisgyermekként sem mondtak neki soha nemet. Már akkor akaratos és hisztis volt, mint most. Talán életében most először ütközött ellenvetésbe. Egy szilárd falba, mely ütközött az ő szándékával. Vagy inkább ő ütközött bele, más szándékába. Igen talán így a helyes.
Ki tudja miért, de Lurdes számára ez izgatónak tűnt. Kihívást látott a feladatban. Játszadozni.. egy hozzá méltó ellenféllel. Ez aztán a nagy kaland!
Egy néma percig csak makacsul bámultak egymás íriszébe. Lurdes talán arról is megfeledkezett, hogy a férfi még mindig markolássza a karját. Talán azért sem tűnt fel neki, mert a szorítás enyhült, feloldódott. A végtelennek tűnő percet Lurdes lovának nyerítése törte meg, ami közben egy-egy bátortalan lépéssel, de visszamerészkedett gazdája közelébe. Lurdes hátrébb lépett, és eltolta a férfi karját.
- Különben is.. mi lesz a lovammal? - A férfinek feltűnt, hogy a nő nem reagálta le az előbbi kijelentését. Megengedett magának egy apró mosolyt. Ravasz egy nőszemély, az már száz.
Lurdes most "nyeregben" érezte magát. Nah erre lépjen valamit a férfi ha tud.
- A lova miatt nem aggódnék. Okos jószágok ezek, hazatalálnak maguktól...
- Akkor sem szállok be a kocsiba! - jelentette ki kőkeményen a nő és dühösen, dúlva-fulva kezdett el sántikálni a hazavezető úton.
A férfi egy pár pillanatig csak nézte a bicegő nőt. A szellő belekapott lágy fürtjeibe, kellemes illatát szárnyára vette, és egészen a férfiig vitte. A férfi enyhén megrázta a fejét , majd a nő után sietett. Karjait hátulról a nő dereka köré fonta, majd egy könnyűnek látszó mozdulattal felkapta Lurdest. A nőnek még felsikkantani sem maradt ideje. Meglepettsége csak pár pillanattal a felemelkedés után ült ki arcára.
- Mi... ma.. Maga meg mégis mit képzel magáról! - kezdett el rúg-kapálni a férfi karjaiban.
- Engedjen el! - kapálózott - Hallja?
Lurdes kalimpálása miatt a férfinek esélye sem volt rá, hogy láthassa az utat maga előtt, a Hovendern ház pedig még kissé messze volt.
- Kérem ne rúgdosson.. - próbálta csitítani a férf Lurdest, és még erősebben magához szorította a törékeny testet, a saját érdeke védelmében.
William Hovendernben minden nagyszerűen ötvöződött ami egy tökéletes férfiban megtalálható. Ő mégsem érezte magát tökéletesnek. Sőt, a világon a legszerencsétlenebb embernek tartotta magát. Hol vannak a szép idők? Amikor megismerte Blancát. Szerelem volt első látásra, azt hitte, vele fogja leélni az életét. Boldog volt, és akkor volt a legboldogabb mikor megtudta, Blanca terhes. Élete legszebb napja volt, mikor a kis Sophiát a kezébe vehette. Aztán egy pillanat alatt, minden rosszra fordult. Blanca rejtélyes módon eltűnt. Egy levél, egy kép, de még csak egy hajcsatt sem maradt utána. Eltűnésének okát a mai napig nem tudja, és nem érti a Hovendern család. Az egyetlen dolog, amit nem vitt magával, az Sophia volt.
A legtöbb nő, aki ezalatt a 6 év alatt próbálta megkörnyékezni, mind kudarcot vallott. A kislány akadályt jelentett számukra, mert egy sem volt képes úgy szeretni, mintha a saját lánya volna. William a lánya végett önkéntesen cölibátust fogadott, mely talán mégsem volt olyan jó ötlet , mint amilyennek elsőnek gondolta. Sophia nem nőhet fel anya nélkül. Huga segítségére nem igazán számíthat. Isabell megkeseredett, és apja is egyre betegebb. Williamnek rá kellett döbbennie, hogy az egyetlen személy, aki életet visz a házba, az nem más mint kislánya, Sophia.
|