Késő délután volt, amikor a fekete Mercedes beparkolt a Hovendern villa elé. A fekete egyenruhába öltözött soför kiszállt a kocsiból és hátrasietett, hogy kinyissa az ajtót. Kecses lábak spiccelve léptek a gránitköves útra. Pedro, a soför a kezét nyújtotta segítségül, hogy a hölgy kiszálljon az autóból. Hófehér, selyemkesztyűs, művészkéz fonódott a férfi kezére.
- Óhajtja, hogy felvigyem a csomagjait, kisasszony? - kérdezte alázatosan Pedro, meghajolva a fiatal hölgymény előtt.
- Igen Pedro. - válaszolt tömören a hölgy, majd csípőringatva megkerülte az autót és elindult a villa bejárata felé. Dús, vörös hajkoronája vége, mely hatalmas fehér kalapja alól lógott ki, prizmaként verte vissza a nap fényeit, szinte tündökölt. Lépteit halk koppanás követte. Az ajtó engedelmesen kinyílt előtte, hála Brunonak, a házmesternek. Tiszteletét kimutatva egész mélyen meghajolt a fiatal hölgy előtt.
- Senora Lurdes...micsoda meglepetés.. - Bruno hangja szelíd galambként búgott Lurdes fülébe. A nő mért egy megalázó pillantást hatalmas fehér kapalja alól a komornára majd sóhajtott egyet.
- Hát azt vettem észre! - nyafogta sértődötten - Hol van mindenki, hogy nem is fogadják érkezésem!? - folytatta felháborodva, hiszen ahhoz van szokva, hogy érkezésekor mindenki kint szobrozik a villa előtt. Most meg egyedül kellett megtennie az idáig vezető utat. Szörnyű!
Mielőtt Bruno válaszolhatott volna, a gazda érkezett, karjait kitárva, arcán leírhatatlan boldogsággal, és egyenesen Lurdes kisasszony felé tartott.
- Lurdes! Lurdes! Aranyvirágszálam! - örvendezett, majd mellélépett és nagy karjait a lány köré fonta. Kicsit megszeretgette, amit Lurdes egy fancsali mosollyal hálált meg.
- Bácsikám... - mosolygott angyali tettetett kedvességgel az öreg Hovendernre, és szelíden eltolta magától.
- Mikor érkeztél kedveském? - kérdezte tiszta szeretettel a gazda.
- Csak az imént... de.. - csillogó szemeit körbefuttatta a hatalmas előszobán - ... hol vannak a többiek? Vagy tán elfelejtették, hogy ma érkezem?! - kérdezte felháborodva, de a gazda sietett megnyugtatni a gyönyörűséges Lurdest. Kezébe vette Lurdes fehér kesztyűs kezét és kézfejére egy apró csókot nyomott.
- Dehogy felejtették... nem, nem...
- Hát akkor mégis hol vannak? - kérdezte kissé idegesen Lurdes, miközben kelletlenül kihúzta kezeit a nagybácsi szeretgetéséből.
- William és Sophia kint vannak a birtokon. A kis Sophia napról napra okosabb! - lelkendezett az öreg - Már látom, hogy valamikor ő viszi tovább a Hovendern nevet!
~ Álmodj csak, vén bolond! - gondolta Lurdes és peckesen felemelte fejét, mint aki meg sem hallotta ezt az utolsó mondatot.
- És Isabell? - kérdezte egy gonosz vigyor közben.
- Isabell... hajj.. - sóhajtott a gazda.- El sem hinnéd mi ütött abba a lányba! - panaszkodott elkeseredve a gazda.
~ Mit hallok? - nézett reményekkel teletűzdelt pillantással az öregre.
- A városban van.. a templomban... Isten tudja csak, mi ütött abba a lányba. Alig eszik.. alig alszik.. éjjel nappal imádkozik, és... feketében jár, mint aki gyászol valamit.
Lurdes alig bírta megállni, hogy ne nevessen fel hangosan. Hát végre rájött az a kis pondró, hogy teljesen felesleges vele versenyeznie. Az ő szépségével, kifinomultságával nem ér fel semmi sem, és ez az ő nyerő kártyája, amellyel pórázon vezeti a lábai elé boruló férfiakat. És valljuk be, ezt nagyon élvezi. A mának él, minden lehetőséget kihasznál a szórakozásra, ezzel szemben unokatestvére visszahúzódó szűzfazék. Azért megpróbált nagy bánatot erőltetni arcára, és sajnálkozva hallgatni a számára nevetséges híreket.
- Bácsikám.. úgy elfáradtam az utazásban.. - sóhajtotta kissé túlszínlelve - ugye nem bánod ha most lepihenek?
- Persze, persze.. menj csak Lurdes drágaságom... hiszen tudod, hogy nálunk otthon vagy, és addig maradsz ameddig akarsz! - válaszolt kedvesen az öreg Hovendern - éppen a fiam után indultam.. nah akkor megyek is, vacsoránál találkozunk! - köszönt el puszit nyomva a lány arcára.
Lurdes fellélegzett, mikor bácsikája elhagyta a villát. Lehet, hogy ördögien tud színészkedni, de egy idő után az agyára megy az öreg. A villában otthoniasan mozogva elindul a szobájába. Pedro már biztosan felvitte a csomagjait... hajj, ha nem lenne egy semmirekellő soför, talán még ki is kezdene vele. Nem is olyan reménytelen.
A szobájába érkezve valóban megtalálja csomagjait. Hát visszatért... és biztosan ezen a nyáron sem fog unatkozni! Nem, az nem lehet. Ha nincs bonyodalom, hát majd ő csinál magának, de unatkozni nem fog! Kényelmesen elhelyezkedett a bársonyos fotelben, egy kecses mozdulattal az ágyra dobta a hófehér, hamvas kalapját.
Szóval Isabell, a kis álszent, apácának képzeli magát. Már előre tervezgetni kezdte, hogy majd az esti vacsoránál milyen sértő szavakat fog burkoltan a lánynak címezni. Számára biztosan szórakoztató dolog lesz Isabell kisasszony piszkálása, és ha ez neki örömet okoz, akkor miért ne csinálja?