- Hányszor mondtam neked? Hányszor? - váltott kissé könyörgőre a hangnem - Az a lány a te jövőd.. a mi jövőnk! De neeem.. neked aztán beszélhet az ember!
A fiú vett egy nagy levegőt , mint aki nagy magyarázkodásba szeretne kezdeni.
- Anyám.. nézd.. Isabell kisasszony valóban gyönyörű, elegáns, és sok pénze van..
- Akkor mire vársz?! Mi kell még? Hányszor mondjam neked?! Az a lány megoldaná minden problémánkat!
- Tán problémákkal küszködünk? Ha akarod.. elmegyek dolgozni..
- Ugyanmár! Ezt most te is csak viccnek szántad! - a nő nagyot sóhajtott , lentebb vitte a hangját. - A mihaszna apád sem hagyott ránk semmit.. napról napra csak fogy a pénz... és mit csinál az én édes fiam? Nah mit? - Nem vár választ a fiától, mégis hagy egy kis hatásszünetet a feltett kérdés és a válasz között. - Egy kis rongyos cafka után szaladgál, akinek se bája, - kezd el számolgatni ujján - se tudása, se vagyona..
- Nincs igazad, Helene nagyon szép és ért a..
- Na kivele.. mihez? A virágkötéshez? Virágot kötni bárki tud! Az nem tudomány! - emeli fel a fejét, márcsak azért is neki legyen igaza.
Aztán az egyik cseléd, Maria szakította meg a beszélgetést. Az ajtóban állt és aggódó arcot vágva félénken köszörülte meg torkát.
- Khm.. elnézést senora... kész az ebéd.. ha gondolja..
- Igen.Megyünk..Elemehet Maria.
- Engedelmével! - majd fejet hajtott és eltipegett. A nő ismét fiára nézett kissé szemrehányóan, majd gúnyosan még megjegyezte.
- Nem értelek édes fiam... ha a pornéppel akarod összeszűrni a levet, miért nem kezdel ki a cselédekkel.. Mariával?.. Miért kell ehhez a városba menned?... Hm! - rántotta meg a vállát majd peckesen kihúzva magát, igazi öntelt büszkeséggel hagyta ott a fiát.

Az ebéd csöndesen telt el. Domina asszony nem sokat beszélt ha nem volt muszáj. Ha néha közbeszúrt valamit, az is sértő vagy bántó volt az említett Helenre nézve. Nagyon nem nézte jó szemmel, hogy fia egy ilyen szegény, semmirekellő lánnyal tölti a drága időt, amit arra is fordíthatna, hogy meghódítsa Isabell szívét. Nem ismerte és nem is akarta megismerni Helenet aki valójában nagyon szorgos, segítőkész és kedves lány hírében állt. Neki elég volt annyi, hogy a lány a városban dolgozik.. ki hallott már olyat, hogy egy nő odáig sülyedjen, hogy dolgozzon? Számára ez a fajta lealacsonyodás undorító és szemérmetlen dolog volt. Leonard viszont, minden tiltás ellenére korán belovagolt a kis városba, felkereste a parányi virágos boltot, de nem vett ő virágot, inkább ő adott.. a gyönyörűséges Helenának. Amikor ebéd közben elrévedezett, szemei előtt megjelent a törékeny Helene bársonyos bőre, kellemes virágillata, selymes hajának lágy szálldogálása. Domina asszony rosszallóan méregette fiát. Nem adta fel azt a harcot, amit csak ő vélt küzdelemnek, a kis rongyos Helenével szemben. Minden energiáját arra fordította, hogy eltávolítsa azt a lányt a fia közeléből. Sürgette vagyonának apadása, és most hogy Isabell.. az ő egyetlen adu ásza örök szüzességet fogadott, még távolabbinak tetszett célja.
- Ha reggel a városban jártál... talán arról is hallottál, hogy egy festő érkezett hozzánk. - mondja Domina asszony csipkelődve. Tudja ő, hogy fia teljesen mással volt elfoglalva.
- Hát ezt te honnan tudod? - kérdezte most először feltekintve a fiú, őszinte meglepettséggel arcán.
- Én mindenről... tudok.. - nézett szúrósan fiára a nő, majd pengevékony ajakkal fordult vissza tányérjához.
- Hovendern biztosan felbérli majd, egy festmény erejéig... - folytatta a nő.

- Hová akarsz kilyukadni? - kérdezte felhúzott szemöldökkel az úrfi.
- Sehová.. sehová... - válaszolt felületesen a nő, pedig fia biztos volt benne, hogy anyja megint töri valamin a fejét.
- Az az idióta is Picassónak képzeli magát... méghogy valaki festő legyen!... Hová fajult a világ! - bosszankodott a tőle megszokott hangnemben, pedig inkább magába kellett volna fordulnia. Hiszen világ életében nem dolgozott, mások nyakán élősködött, de ő mindig remekül kivágta magát. A férjnek az a kötelessége, hogy boldoggá tegye a nejét, kedvében járjon, biztosítsa számára a jólétet.. nah igen. De amikor férje meghalt, mindez a bőség elapadt. Ezt tudta jól Leonard is. Néha azt hitte, ő csak egy eszköz... az anyja boldogságának eszköze. Ha elveszi feleségül a gazdag Isabellt, kapnak egy részt a borászatból, anyja ismét fényűző bálokat tarthat.. de ő? Ő élete végéig boldogtalan lesz, és senki sem fogja őt megérteni, mert Isabell gyönyörű...
- Még a végén lecsapja a kezedről... - erre a mondatra eszmélt fel a fiú. - Azt a kislányt szétkapják a férfiak...
- Tudod min gondolkodtam? - szakította félbe a fiú ezt a témát. Mielőtt anyja hangot adhatott volna fia "pofátlanságának" az úrfi folytatta. - Helene..
- Na tessék! - csattant fel Domina asszony mérgesen - Már megint csak azon a kis szégyentelenen jár az eszed! - sziszegte kígyó módjára.
Az úrfi újból megpróbálta.
- Helene nagyon becsületes lány, szorgalmas, és Maria már többször megemlítette hogy kellene egy segédkéz a konyhában.
- Maria csak ne sopánkodjon. - duzzogott Domina asszony - inkább örülne, hogy a származása ellenére itt dolgozhat. Nincs nekem pénzem még egy cselédre.. főleg nem az ilyen Helene félékre! - jelentette ki ellenvetést nem tűrő hangon, Leonard mégis folytatta.
- Legalább egy esélyt adj neki.. anyám... - nézett most anyjára könyörgőn. Szinte látta ahogyan járnak anyja fejében a fogaskerekek. Ha ideengedi azt a lányt, a fia talán mégjobban belehabarodik. De viszont, minden lépését figyelemmel kísérheti. Ha ideengedi azt a kis boszorkát, nyíltan háborúzhat vele. Gondolatai közben gonosz vigyor húzódott arcára. Majd ő megmutatja annak a lotyónak, hogy honnan jött, az ő fiával nem kezdegethet egy ilyen kis mihaszna. Nem kell félni.. úgy a helyére teszi majd, hogy azt is megbánja hogy megszületett. Végül fia felé fordult, szigorú, pengevékony ajakkal.
- Hát legyen... hozd ide azt a kis fruskát... - közben felállt az asztaltól, és elindult a szobája felé, de az ajtóban még megállt. Nem fordult vissza, csak megjegyezte:
- Meglátjuk meddig bírja... - majd légies lépteivel tovasuhant.