|
21. fejezet
2010.08.03. 20:15
Reggel kissé fájós fejjel ébred. Sokat pislog, mire szobája képe kitisztul előtte. Lassan mászik le az ágyról, minden olyan homályosnak tűnik. A fésülködő asztalhoz irányozza lépteit. A tükörben egy kócos fejű álmos lányka képe pillant vissza rá. Soká gondolkozik azon, hogy az este a maszkos valóban itt járt e, vagy azt is csak álmodta? Az ablak kissé nyitva van, tehát lehetséges hogy valóban itt járt... nem emlékszik mit mondott neki. Semmire sem emlékszik szinte. Sokáig varrta a jelmez alapjait, arra emlékszik. Már alig van hátra pár napja. Be kell fejeznie.. ezért ma is varrni fogja. De előbb rendbeszedi magát.. mondhatni nem állapot ahogy kinéz.
Raoul csak délután látogatja meg újra Nikét.
A kereskedő boltjába belépve, biccent az öregnek.
- Jó napot, uram - köszönti szóban is. - Niké?
Nem fogalmazza meg körülményesen a kérdést, az öreg úgyis tudni fogja, hogy miért keresi. Természetesen szeretne felmenni hozzá - már ha itthon van -, és beszélni vele.
Ha a kereskedő engedélyt adott, akkor elindul a lány szobája felé. Az ajtó előtt megáll, majd halkan kopog. Jobb kezét a háta mögé rejti, nem szeretné, ha Nikének rögtön szemet szúrna a csokor, amit hozott.
Amikor kinyílik az ajtó, rámosolyog a lányra. Lágy csókot lehel a kézfejére.
- Örülök, hogy újra láthatlak. Ezt neked hoztam.
A férfi háta mögül egy rózsacsokor kerül elő. Rengeteg vörös rózsa. A közepéből azonban egy különleges, egészen sötét, szinte feketésnek mondható rózsa kukucskál ki.
Az öreg valóban a boltban tevékenykedik, mikor Raoul megérkezik. A napokban elég sokszor fordul meg náluk az ifjú, ezen már meg sem lepődik, sőt örül is neki. Gondolataiban már azt rebesgeti, hogy egyszer majd azért nyit be, hogy megkérje tőle Niké kezét. Mivel keze tele van áruval, így fejével biccent felfelé, a szoba felé.
- Menj csak fel hozzá... A szobájában van. Tegnap este óta megállás nélkül varrja a jelmezét.
Niké a szobában inmár egy félkész jelmez előtt ül. Sehogy sem akar beleilleni az a csipke, amit ő odaképzelt. Halk kopogás szakítja meg töprengését. A jelmezt az ágyon hagyja és az ajtóhoz lép. Csupán csak résnyire nyitja az ajtót, hogy ne lehessen belátni a szobába, sőt, ő maga is csak a fejét dugja ki. Miután Raoul arcát véli felfedezni, inkább kilép, és becsukja maga mögött az ajtót. Nem szeretné, ha a férfi meglátná, mi készül odabent.
- Raoul! - örül meg és át szeretné ölelni a férfit, de ezt megakadályozza egy virágcsokor. Egy rózsákból álló csokor! Niké az utóbbi időszakban elég sok rózsát kapott. Sosem dobott ki egyet sem, emlékezete szerint. A rózsák elszáradnak ugyan, de mégis gyönyörűek a maguk mozdulatlan, rideg szépségükben . A maszkos... ő jut a rózsáról eszébe. Sőt, ez a középső sötétebb rózsa egyenesen rá emlékeztet.
Azt mondják, a vörös rózsa a szerelem jelképe. Ezt Niké is tudja. Raoul talán nem pont szerelmet akart kifejezni kedvességével, bár ki tudja... Niké átveszi a csokrot, kissé elpirulva.
- Van valami különösebb oka...?.. - kérdezi bátortalanul közben. Megforgatja kezei között a csokrot. Gyönyörűszép.
- Sajnálom, de a szobába jelenleg egy férfi sem teheti be a lábát... - mondja erélyesen - Különben is kész felfordulás, ami odabent van. Inkább sétáljunk egyet a városban ha van kedved... - ajánlja fel helyette, de mivel a virágot vízbe kéne tenni, és nem árt ha magára kap egy kabátot ezért az úrfi elnézését kéri, míg vázát keres a rózsáknak, és felöltözik.
- Csak egy perc ígérem! - Azzal eltűnik az emeleti folyosó fordulójánál.
- Persze, hogy van - mondja, mintha mi sem lenne ennél természetesebb.
A lányt talán meghökkenti, vagy zavarba hozza ezzel, de aztán folytatja.
- Egy szép hölgynek illik hozzá hasonló ajándékot hozni. Főleg, ha az illető kisasszony felkeltette a gyanútlan férfi figyelmét.
Tudja ő, hogy benne a jelmez készül, ezért nem mehet be. A lány nem akarja, hogy meglássa, vagy tudomást szerezzen arról, hogy minek fog öltözni. Teljesen megérti azt, hogy miért ilyen rejtélyes most Niké.
- A jelmezbálok valahogy mindig izgatottságot váltanak ki az emberekből. A rengeteg maszk, az eltakart arcok - elmerengve néz el a lány mellett.
Kissé megrázza a fejét, és rámosolyog Nikére.
- Persze. Elmehetünk - bólint rá a lány ajánlatára.
Amikor Niké eltűnik az ajtó előtt, utána kiált.
- Lent megvárlak.
Sarkon fordul, és elindul lefelé a lépcsőn.
Lenn, a boltban várja be a lányt.
Persze. A bál mindig olyan izgalmas lehet. Nikének meg főleg az, mert még egy ilyen alkalmon sem vett részt. Bár Raoul úgyis rájön majd, hogy a sok jelmez közül, melyik rejti Nikét, hiszen ha együtt mennek a bálba, elkerülhetetlen hogy azonnal meglássa a ruhában.
A rózsákat a szobájába viszi, és az asztalra teszi egy vázában. Most ha valaki belép a szobába, egyből a sok vöröslő rózsán akad meg tekintete, és az illaton, amit a virágok magukból árasztanak. Magára vesz egy kiskabát szerűt, és elindul lefelé a boltba.
Az öreg kereskedő jelenleg nem tartózkodik a helyiségben, de azért Niké visszakiált, mielőtt kilépnének az ajtón.
- Elmegyünk sétálni! Majd jövök!
Ha a férfi lóval, vagy lovaskocsival érkezett, azt most a bolt előtt kell hagynia. Ugyanis Niké sokkal jobban szeret lassan haladni, a saját lábán.
A városban kisebb forgatag van. Most nagy a felhajtás, így pár nappal a bál előtt. Legfőképpen a szabóhoz és a cipészhez mennek sokan. Mindenki a legszebb, legrejtélyesebb ruhát szeretné megvarratni magának. A szabó egyedül aliha bírga, így segédet is fogadott maga mellé, de még így is hegyekben áll a munka. A boltjuk ajtajára egy tábla van kiakasztva : Több rendelést nem veszünk fel! felirattal. Amikor elhaladnak az üzlet előtt, Niké csak elmosolyodik.
- Látod?.. Milyen jól jön, hogy tudok varrni. - és valóban.
A városban persze laknak szegényebbek is. Akik nem hivatalosak az ilyen bálokra. Elmehetnének ők, de ahoz meghívó, és jelmez is kéne. A jelmez pedig nagyon drága. Gondoljunk csak bele, mennyit költhetett Raoul csupán a kellékekért. És az idő, míg Niké valami szépet varázsol belőle, szintén pénzbe kerül.
Niké mégis jobban kedveli a nincstelenek csoportját. Rokonlélekként tekint rájuk. Hiszen tudja, ha nem fogadta volna be a kereskedő, ő is egy volna a szerencsétlenek közül . Igazából fogalma sincs, mi lenne most vele.
A városlakók egyike másika ráköszön a lányra. Ismerik valamennyien történetét. Niké mosolyogva fogadja az üdvözléseket, és lépdel Raoul mellett. Tartása egészen nőies, finom, léges léptei pedig azt az érzetet keltik az emberben, mintha nem is a földön járna. A könnyű szoknya, amit reggel maára vett, minden lépésénél szertefodrozódik, kivillantja lábszárát, majd újra elrejti. Mintha csak egy játék volna.
- Minden gondolatom a bál körül forog! - mondja izgatottan - Tereld el kérlek!
A férfi se nem lóval, se nem lovaskocsival jött. Csupán a két lábán. Talán ő is szeret sétálni, ez lehet az oka.
Neki nem köszön senki, hiszen nem idevalósi. Az emberek nem ismerik, így nincs is gondja arra, hogy folyamatosan biccentsen, vagy köszönjön a szembejövőknek.
- Igaz. Így kiélheted kreativitásod is. Biztos vagyok benne, hogy a te jelmezed sokkal szebb lesz, mint bárki másé.
A férfi elegánsan van felöltözve, ahogy eddig minden találkozásukkor volt. Tavaszi, fekete szövetkabát van rajta többek között. Bár fekete haja a szemébe lóg, mégis látszik rajta, hogy rendezett, és találkozott már fésűvel. Kék szemeivel követi minden mozdulatát a lánynak, miközben arcán egy derűs mosoly jelenik meg.
- Tereljem el? Ugyan mivel? Hmm - elgondolkodva néz az ég felé, majd vissza a lányra. - Rendben. Elmondom neked, hogy milyennek látlak.
Tart egy kis hatásszünetet, majd folytatja.
- Finom, kecses mozgásod van. Igazán nőies, ahogy az alakod is. Bizonyára ezt már sok férfi mondta neked. A mosolyod elbűvölő, arcod szép vonású. Szemeid... ó igen. A szemeid rabul ejtik a gyanútlan férfiszíveket.
Valószínűleg a lány pirulni fog a szavak hallatán. Ha így lesz, a férfi még hozzáteszi.
- És ez a pír az arcodon... Ártatlan, szemérmes teremtés. Olyan vagy, akár egy angyal.
Niké már akkor elpirul, mikor a férfi a még nem létező jelmezét dicséri. Hát aztán, amikor nőiességét, báját és szépségét magasztalja. A hasonlatra kissé lelassulnak léptei. A lába elé pillant, aztán a férfira.
- Valóban? De hát az angyaloknak mindig hosszú aranyszőke hajuk és tengerkék szemük van. Hófehér szárnyuk amivel elképzelhetetlen magasságokba képesek repülni. A lelkük tiszta, mint a forrásvíz, a hangjuk úgy cseng mint apró csengettyűk. És a daluk.. a dalukkal elbűvölnek, megigéznek. Az érintésük pedig bársonyos, mint a selyem, vagy még ahoz sem mérhető... - nagy levegőt vesz - Tényleg úgy gondolod, hogy én egy... angyal vagyok? - kisebb szünet után folytatja.
- Hát tudd meg, hogy nem vagyok angyal.. egy angyalt nem dob el magától az anyja, mert egy angyalt, csak szeretni lehet. Azt sem tudom, hol van az igazi családom, vagy volt e nekem valaha olyanom? Nézz csak magadra. Jóképű vagy, és elegáns. A nők tízesével fordulnak meg utánad az utcán, és sóvárognak csak egy szavadért is, amit elkaphatnak. Vagy egy illatért, amit megjegyezhetnek. Egy gesztusért, a mozgásodért. Bárki aki rád néz, tudja, hogy te vagy valaki! Van egy hely ahonnét elindultál, és egy másik, amit célodnak nevezel .
Ezzel szemben én... - lentebb ereszti a fejét, így barna hajtincsei is előre hullnak - ismernek az emberek, de valójában ők sem tudják ki vagyok... hisz még.. én magam sem tudom. - nevet fel kissé bánatosan.
Aztán ismét a férfira tekint.
- És te mégis... velem beszélgetsz... nekem hozol ajándékot... virágot... - némi nos... hogy is fogalmazzak.. rajongás? -t lehet felfedezni szavaiból.
Komoly tekintettel néz a lányra, úgy hallgatja szavait. Megvárja, amíg Niké befejezi, és csak aztán szólal meg. Bár így is néhány másodperc csöndben telik.
- Vannak angyalok a mesékben. Olyanok, amilyeneket te leírtál. Ilyen nem létezik. Ördögöt sem láttam még soha, pedig elég sok helyen megfordultam már. Sosem jött még velem szembe patás, szarvakkal rendelkező, vasvillát szorongató személy. Mégis rámondják rossz emberekre, hogy maga az ördög, vagy hozzá hasonlítják.
- Ő még nem ismert téged - utal a lány anyára. - Bizonyára jó oka volt rá, bár én nem ismerem a háttereket. Nem tudom, hova kerültél ezek után, ki viselte gondodat.
Amikor Niké róla beszél, arcán cinikus mosoly jelenik meg.
- Ugyan, ugyan kedves Niké. Te sem ismersz még engem - mondja rejtélyesen. - Azt jól mondod, van egy célom. Most csak egy lebeg a szemeim előtt, pedig eddig hozzá voltam szokva, hogy több felé figyeljek. Ez az egy, most mind fölé emelkedett. Jóval fontosabb, a többi pedig eltörpül mellette.
Megáll, és szembefordul a lánnyal.
- Neked hozok, mert te megérdemled. Jól megválogatom az embereket, és hidd el... hogy téged választottalak az nagy szó - ezt egyértelműen magára érti.
Nem arra, hogy azért jó Nikének mert a férfinek van pénze, vagy hasonló. A személyisége miatt... amiatt nagy szó.
Megtorpannak. Niké a férfi szemeibe néz. Kezei akaratlanul, tudat alatt irányítva találják meg a férfi kezeit. Lágyan ráfonódnak ujjai Raoul ujjaira, gyengéden meg is szorítja azokat. Egy pillanatig csak nézi a férfi szemeit.
- Mi a célod? - szinte suttogva teszi fel a kérdést, mint aki fél az ismeretlentől. Közben egyre közelebb és közelebb kerül a két arc egymáshoz. Tekintete lassan a férfi szájára vándorol.
- Mit szeretnél? - kérdezi újra, ugyanúgy suttogva. Raoul már érezheti bőrén a lány lágy lehelletét.
- Mire vágysz? - egy harmadik megfogalmazása... csak hogy mégtovább húzza.. mintha valójában nem is szeretné megtudni. Mintha egy pillanatra lelassulna az idő... a város zaja eltompul... a világ lecsendesül. A látókör összeszűkül... csak egymást látják..
És közben vészesen közeledik egy megvadult ló, kocsit húzva maga után. Megállítani nem lehet. A kocsis az egyik kanyarnál zuhant le a bakról. Szerencsére nem sérült meg vészesen, de a lovaskocsi tovább robogott, és félelmet keltve a lakókban űzte széjjel a népet vad vágtája közben.
- Szeretsz kérdezősködni, igaz? - mosolyog rá Nikére.
A lány egyre közelebb kerül hozzá. Eddig a zöld szempárba nézett, tekintete most lejjebb siklik, a kívánatos ajkakra.
- Talán... - most ő hajol lefelé, így ajkaik összeérnek...
Csupán egyetlen pillanatra. A következő másodpercben a férfi a lány dereka köré fonja karjait, és könnyedén ölbe kapva elugrik az útról.
A lovaskocsi elszáguld immár mellettük, pont azon a helyen, ahol az előbb még ők álltak.
A férfi a hirtelen mozdulattól, illetve a nagy lendülettől egyensúlyát vesztve elesik. Nikével együtt az árokba sodródnak. A lány felülre kerül, míg a férfi alulra.
Lassan engedi ki a tüdejébe bennszorult levegőt. Csak az utolsó pillanatban vette észre a feléjük száguldó lovat. Túlságosan elvonta a figyelmét a lány, hogy hamarabb is feltűnjön neki. Még jó, hogy több felé is tud figyelni. Volt ideje hozzászokni. Ahhoz képest, hogy egy finom úriember, nagyon jók a reflexei, és nem esett nehezére felemelni Nikét sem.
Ránéz a rajta fekvő lányra.
- Jól vagy?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó